Családi napló.
Úton.

Délben hagytuk magunk mögött Ubudot, és dél felé indultunk. Ahogy közeledtünk a parthoz, a táj lassan sűrűbbé, zajosabbá és városiasabbá vált. A Villa De Suma egy keskeny utcácska végén várt ránk: világos szobák, közös nappali, konyha és egy medence, amelyet a gyerekek természetesen jóval gyorsabban térképeztek fel, mint a szekrényeket.

Az első délután nem a nagy programokról szólt. Kipakoltunk, körbejártuk a házat, megkerestük a közeli boltokat és próbáltuk megszokni, hogy ezúttal nem két-három éjszakára érkeztünk. Nyolc nap állt előttünk ugyanazon a helyen – elég idő ahhoz, hogy a villa ne csak szállás, hanem valódi ideiglenes otthon legyen.

A nap egyik fontos állomása a Bali Barber volt. A fiúk beültek a klasszikus borbélyszékbe, a tükör előtt pedig fokozatosan eltűnt az utazás alatt megnőtt haj. Egy hajvágás otthon hétköznapi ügy, útközben viszont önálló emlék lesz belőle: idegen város, másfajta üzlet, kíváncsi nézelődés és természetesen előtte-utána fotók.

Estére a part felé indultunk. A hőség enyhült, az utcák megteltek fénnyel, mi pedig a tenger közelében ültünk asztalhoz. A tányérokon halak és tengeri fogások váltották egymást; ez volt az első olyan seminyaki este, amikor már nem vendégként, hanem a környék ideiglenes lakóiként sétáltunk haza.

A reggel lassan indult. Volt idő rendesen körülnézni a villában, kávét inni a teraszon, elővenni a laptopot és behozni mindazt, amit az előző napok sűrű programjai félretoltak. Közben a gyerekek ki-be jártak a medencéből, így a napirend legbiztosabb pontja a folyamatosan nedves törölköző lett.

Bevásároltunk és a saját konyhánkban főztünk. Apróságnak tűnik, de hetek óta tartó utazás közben külön élmény úgy megteríteni, mintha otthon lennénk. Nem kellett sehova odaérni, nem kellett új helyet keresni; ez a nap adott levegőt a következő, sokkal mozgalmasabb programok előtt.

A parton először a biztonsági szabályok és az alapállás következett. A deszka még a homokon feküdt, de már ott is kiderült, hogy a felpattanás egyszerűbbnek látszik, mint amilyen valójában. Ezután mindenki a saját deszkájával indult a vízhez, az oktató pedig a hullámok között segített megtalálni a megfelelő pillanatot.

A nap második fele már a visszatérésről szólt: sós haj, elfáradt karok, vacsora és az élmények újrajátszása. A szörf nem fér bele két mondatba, ezért lejjebb saját, nagy képes fejezetet kap – ugyanúgy, ahogy az emlékeinkben is külön helye lett.

Délután indultunk az Uluwatu-templomhoz. A bejáratnál szarongot kaptunk, majd a sziklafal peremén futó úton sétáltunk tovább. Lent az Indiai-óceán hullámai fehér vonalakként törtek meg, fent pedig egyre hosszabbra nyúltak az árnyékok. A naplemente itt nem egyetlen pillanat volt, hanem hosszú átmenet a vakító délutánból az esti előadásba.

Sötétedéskor kezdődött a Kecak. A körben ülő férfiak ismétlődő hangja adta a zenét, a táncosok pedig díszes jelmezekben mesélték tovább a történetet. Amikor fellobbant a tűz, az egész aréna egyszerre lett színpad és fénykép. Késő este még visszamentünk a partra; a nappali Seminyak után a sötét víz és a parti fények egészen más hangulatot adtak.

A nap első fele városi bolyongással telt. Üzletek, kávézók, egy kis spa és természetesen minden, ami édes – utóbbit Martin biztosabban észrevette, mint bármely útbaigazító táblát. A délután végére újra a parton voltunk, kókuszdióval a kezünkben néztük, ahogy a nap narancssárgára váltja a vizet.

Este Kuta forgalmas utcáin sétáltunk, és megálltunk a Ground Zero emlékműnél is. A 2002-es bali merényletek áldozatainak nevei között a környék zajos éjszakai élete hirtelen távolinak tűnt. Utána visszatértünk a fényekhez, a vacsorához és a tengerhez – egyetlen estén belül láttuk a környék könnyed és súlyosabb oldalát.

A kikötőnél csónakok sorakoztak egymás mellett, a piacon pedig minden méretű és színű hal, rák és más tengeri fogás feküdt a pultokon. Végignéztük a kínálatot, választottunk, majd azt is láttuk, mennyi munka van az étel előtt: tisztítás, darabolás, fűszerezés és a zöldségek beszerzése a következő piacon.

Délután a villa konyhája és kertje alakult át közös műhellyé. Mindenkinek jutott feladat, estére pedig már a grill fölött sült a friss zsákmány. A vacsora most nem egyetlen program volt, hanem egész napos történet: a kikötő szagától a piaci alkudozáson át egészen az első, füstös falatig.

A teknősmentő programnál először egy medencében láttuk az apró állatokat, majd meghallgattuk, hogyan kell őket biztonságosan a partra vinni. A dobozokat óvatosan vittük a vízhez, és a homokon egyszerre indultak el a hullámok felé. Néhány centis teknősök voltak egy hatalmas óceán előtt – mindenki csendesebben figyelt, mint egy átlagos strandprogramon.

Utána visszatért a megszokott családi mozgás: labda a homokban, fürdés, medence és még egy utolsó naplemente. Martin természetesen a parton is bemutatta a spárgát, mintha a homok eleve tornaszőnyegnek készült volna. Este már a csomagolás is előkerült, de egy ideig még úgy tettünk, mintha másnap is ugyanitt ébrednénk.

Reggel még egyszer körbejártuk a házat, előkerültek az ágyak alól és a medence mellől a szétszóródott holmik, majd bezárultak a bőröndök. A Villa De Suma közben tele lett saját emlékekkel: itt főztünk, itt pihentük ki a szörföt, itt készítettük elő a piacon vett halat, és innen indultunk minden este a tenger felé.

A transzferrel véget ért a bali szakasz, de az utazás nem: Seminyak után Sanghaj következett. A homokos papucsokat városi cipő váltotta, a naplementék helyére felhőkarcolók kerültek. Magunkkal vittük a sós ruhákat, több száz fényképet és egy hetet, amely végre elég hosszú volt ahhoz, hogy ne csak átrohanjunk egy helyen.